A diktátor és a hajléktalan - egy napja.

Reggel, délelőtt

Aznap reggel a diktátor rendben, szokás szerint fél hétkor felébredt. Kicsit nehezen ült fel, mostanában pocakot eresztett, a lába, az ízületei, a porcai is rosszalkodtak mostanában.

- Nem baj, munkára fel – gondolta elégedetten.

- Rengeteg dolgom van ma is. Ma hozzuk meg a hajléktalanságot felszámoló törvényeket – gondolta, majd egyel alacsonyabb tudatszinten végigfutott benne - Szerencsétlen élhetetlen emberek. Sajnálom őket, de ez én általam épített országba nem férnek bele. Mi magyarok nem kívánjuk őket.

 - „Fontos ember vagyok” „Okos, erős vagyok” „Népmentő vagyok” – ezek a gondolatok nem csak egy-egy alkalommal jöttek elő a felszíni, napi gondolkodás szintjén, hanem mélyebben, mondjuk a negyedik szinten, állandóan ott voltak a tudatában.

Ezekből a személyes alaptörvényekből (tudat-elvekből) eredt minden felszíni tevékenység. Például az, hogy lényegében mindenben igaza van, a kritikák többsége, eltekintve néhánytól megalapozatlanok.

De volt egy harmadik és egy ötödik szint is. Mint minden embernél.

Igaz az ötödik szint, olyan mélyen volt, hogy szinte soha nem jött a felszínre, legfeljebb ritkán egy-egy pillanatra. Valahogy mégis kialakult. Ezen a szinten ült az igazmondó, a legfőbb erkölcsi bíró, atya és ítélkezett: - Fiam, sokat vétkeztél, hiú, nagyravágyó alak vagy, ártasz a népednek, sokszor, te is tudod, egyszer ezért bűnhődnöd kell.

De a diktátornál ez a szint már évek óta nem jelent meg hosszabban a felszínen.

És mi volt a harmadik szinten, félig, sőt háromnegyed részben eltemetve?

Például a legutóbbi parlamenti vitából egy ellenzéki politikus érvelése:

- Ha természetvédelmi szempontból nézzük, akkor a hajléktalan ökológiai lábnyoma sokkal kisebb, mint a gazdag emberé. A hajléktalan inkább hasznosítja a szemetet és nem termeli azt. Nem termeli, legfeljebb szétszórja, de ez is a rossz szabályozás eredménye.  Tehát ne állítsuk róla, hogy környezeti szempontból ártalmas. Az igaz, hogy árt magának, és kilóg a normál képből, zavarhatja a látványt – valamit tenni kell.  De az eltüntetés, a szőnyeg alá seprés, biztosan rossz megoldás. Megint kimondhatjuk, e problémakörben is a megelőzés, a prevenció a legfontosabb megoldás.

    Szóval ez a beszéd valahogy nagyobb részt eltemetve azért beragadt a diktátor harmadik, vagy negyedik tudat-szintjére, de a felszínen nem jelent meg olyan erővel hogy hasson.

A „fontos ember vagyok” érzés tudat viszont új erőt adott, hozzákezdett a szokásos reggeli rituáléhoz.

   Közben a hajléktalan is felébredt, hidegben, szürke betonsarokban, fázva, esővíz ízzel a torkában.  – Nem, nem, nem akarok -  gondolta, de muszáj volt, a szüksége, „minyjá behugyozok”, kilökdöste esőbe. Éhes is volt, de a fejzúgása, fájdalmai, a világtól való undora, a kábulat vágyát, vagyis az alkohol vágyat keltette fel benne, de nagyon hevesen. Nem tudott pihenni, menni kellett, gyűjteni, koldulni. Hamar elfáradt, csak arra volt ereje, hogy közeli szokott helyére kiüljön koldulni vagy olyasmi, szervezete már többszörösen kimerült. Nála a negyedik szinten, nem a „fontos, erős, okos, népmentő ember vagyok” gondolat volt, hanem annak, ellenkezője. És az ötödik szinten sem volt sokkal kegyesebb, az erkölcsi felettes én; igen, jól látod szar alak vagy, de talán a szenvedéseddel levezekled a bűnöd. Minden nap vezekelned kell. – ilyesmi hang, szöveg sejlett fel a lelke mélyéről. De ő ezt nem temette el, szembe nézett vele, nem úgy, mint a diktátor. A hajléktalan harmadik tudat-szintjén, nem volt más, mint a merengő, kába emlékezés. És mi volt a felső szinten, az operatív tervezés és cselekvés szintjén? Semmi, csak néhány szükséglökdösés.

Délután, este.

Délután a diktátor, szájában a Gundel-vadas kellemes izével, természetesen megszavazta a szigorító törvényt, hiszen ő maga volt a kitalálója.

Bezsebelte alvezérei alázatos meghunyászkodó, mégis csodáló pillantásait, ezek éltették, ezek töltötték fel. Ezek a nézések, kézszorítások számukra többet jelentettek, mint az állítólagos távoli szenvedések, utálatok, miket állítólag több millióan éreztek.

- Ugyan-ugyan, mese habbal, és ha mégis van benne valami, az sem úgy, egyébként is csőcselék – szóval volt, van önfelmentő érv, dögivel. Azonban a hátrányok, bajok, kritikák tudat mélyére temetése a leghatásosabb módszer.

Ez a diktátor nem azokhoz a régi fajta diktátorokhoz tartozott, akiket még valamiféle magasztos eszmény hajtott. Pl. egy nép naggyá tétele, vagy a kommunista eszmény, vagy a világ megváltoztatása. Nem ő egyszerű, magyarázatokat, ürügyeket (pl. migráció, stb.) talált, de ezek sem voltak igazán fontosak.

Ő egyszerűen imádta a hatalmat, a vagyont, a képzelt nagyságot.

Mondhatjuk ő a mostani, a legújabb diktátor-generáció díszpéldánya. Ezeknek már nemcsak eszményeik, de erkölcsi skrupulusaik sincsenek, a pofátlanság felső határáig is elmennek, ha tudnak. Az eszmény-hiányból eredően ezek már rugalmasak, ha kell pávatáncot járnak, szóval jóval veszélyesebbek mint a régi „nagy” diktátorok. Viszont ez a diktátor-generáció még jobban ismeri a manipuláció fortélyait.

Persze, mint említettem, mindez szépen el van bújtatva, fedve, vagy meg van magyarázva a tudat különböző szintjein.

Este is sokat dolgozott, félt szembenézni magával. Félt csendesen mélyen hosszan magába nézni.

Éjjel fáradtan hasalt az ágyba. Elalvás előtt egy pillanatra egy percre végigrobogtak benne a gondolatok, mintha egy csattogó, kattogó, sivító vonat ablakaiból intettek volna ki, és mintha ezt sikította volna valaki:

 -  Nagyon rossz úton járok. Sokat hazudok, sokat vétkezem. Az utókor is meg fog vetni. Sokan gyűlölnek és ez még akkor is borzalom, ha sokan tisztelnek. De azok se mind tisztelnek mind, képmutatók, csak a vesztemet akarják. Be kéne fejeznem ezt az egészet, amíg nem késő.

De aztán elrobogott a vonat, a sikító hang a lélek sajgása elhalkul és minden megy tovább.

   Közben a hajléktalan is tengődött, alig tudta, nem is érdekelte, hogy milyen napszak van.
A hajléktalan nem hozott törvényeket a diktátorról, de még saját magáról sem, sőt bele sem szólhatott e törvényekbe. Sőt még azok sem szólhattak bele, akiknek látszólag volt szavuk, de nem értettek egyet a diktátorral. Hiszen diktatúra volt. A hajléktalant már nem érdekelte a politika, úgysem, mint a köz állapota, mert ezt nevelték bele. Nem konkrétan, csak áttételesen. Soha nem figyeltek rá, vagy ha igen, abban sem volt köszönet. Valahogy minden, a hivatal, rendőr, még a politikai plakátok is, minden azt susogta; maradj már nyugiba, ne pofázz, semmi értelme ugrálni. Talán egy másik rendszerben másképp alakult volna minden.

Mint mondtam, nála a harmadik tudatszint nem állt másból, mint merengő kába emlékezésből. Kába emlékezés mégis ez töltötte ki létezésnek, „gondolkodásának” nagy részét. Persze muszáj valóságosan is élni, enni, üríteni, főleg inni, úgyhogy csoszogva körbe járta a szokott helyeket, - itt üvegek, ott az üzletbe az az asszony, aki mindig ad egy százast, - oda pedig leülök egy-két órára koldulni, az jó hely, - amott melegedni lehet, - szóval azért volt egy munkarend.

De közben állandóan és védekezőn folyt, kavargott benne a kába emlékezés. Akkor is, amikor lefeküdt az aluljáróba a helyére, már egy hete ez a helye.  - Na, akkor igyuk meg a maradékot – vette elő a nehezen beszerzett nova murci féleséget.

A merengő kába emlékezés, mindig a boldog időkkel kezdődött.

- Voltam én tanár is magyar-történelem, nem is rossz. Nem voltam én rossz ember, úgy értve, hogy nem sokaknak ártottam, - én mindig jó akartam lenni. Érdekes ilyenkor mindig Móricz, meg Móra alakok jelennek meg. Meg a többieké, Molnár, Kosztolányi, Karinthy alakok, Istenem, milyen nagy írók voltak. Régen is voltak szegények, de mégsem voltak hajléktalanok, legalábbis ilyenek, mint én, nem voltak. A „hét krajcár” szegénysége borzalmas, de legalább emberi, ez viszont – nagyot köpött a földre - nem emberséges szegénység. Na és a tanárokat mennyire tisztelték? A szigorú, de igazságos tanárokat. Még Nyilas Misi is, pedig őt nagyon-nagyon. Manapság pedig?

Ekkor már szürke ólmos súly, lelki teher nyomta a vállát, mellkasát, meggörbült, de hiába. Gyomrát pedig az éhség, az ilyen-olyan bajok okán nyomták a szürke ólmos súlyok. Hideg  huzat csapott át az aluljárón, a pocsolyák is belereszkettek, a színek elfakultak.

 - Miért és hol kezdődött? – először elhagyott a Teri, a teri-tari. Vitte a gyerkőcöt is, az én igazi barátomat, az egyetlent. Nem, először kirúgtak az állásomból, nem a tanáriból, hanem az utolsóból is. Vagy fordítva volt,… melyik volt előbb, már nem emlékszem, azután kezdtem el inni,….. vagy Teri után? Az biztos, hogy lakásom elvesztése,…. inkább elvétele, a rohadtak,…. volt az utolsó.

Lassan, fokozatosan, mégis gyorsan csúsztam le, ide le, az iszapos büdös mocsárba. Miért, - kinek ártok én Istenem?

A hajléktalan szeme, ott az aluljáróban, lassan becsukódott, lelke csillapult. A legalsó tudat szintje, „ma már megbűnhődtél” állapotban nem kattogó vonatot, hanem napfénybe ringatódzó hajót vetített elé, ha nem is boldogan, de békésen elaludt.