Most már le lehet írni ennek a lénynek a
nevét, mert az emberszót nem érdemli meg. Kiss Kálmán Dániel, aki az
ügyvédjei és a bíróság segítségével a saját gyerekeit anyagilag is tönkretette.
Is, mert előtte, közben már lelkileg tönkretette őket. A tönkretevést úgy kell
érteni, hogy egyértelműen kimutatható bizonyítható e szándéka. Részben sikerült
is neki. Reméljük nemsokára az ilyen alakoknak nemhogy pénzt ítél meg a
bíróság, de hatalmas büntetést vagy börtönt szab ki rájuk.
Persze az ismeretlen olvasó, jogosan
vonogatja a vállát, nem tudhatjuk, savanyú a szőlő, és így tovább. Igen savanyú
a szőlő sőt szar ízű, de valóban az, nem én találtam ki. Nem tudom
bebizonyítani, és nem is akarom. Ide leíróm a fájdalmam, vannak hulladék,
aljadék, rohadék emberszerű lények, egyelőre ebben a világban megúszhatják,
vidáman élhetnek. A jó emberek pedig szenvedhetnek. Már tízezer éve él ez az
ősi faj, a homo sapiens, bár több trillió eset volt, van az igazságtalanságra,
de alig javul valamit az összesített helyzet. A jogos gyalázkodás szerintem
rendben van, ha egy aljas gyilkost valaki pokolra kíván, szemétládának nevez,
az rendben van. És az is rendben van, hogy én ezt szeretném, ha valóban lenne
másvilági igazságszolgáltatás és az ilyen aljadék, hulladék, rohadék lényekért
eljönnének a kvázi ördögök, és levinnék a kvázi pokolba szenvedni. Nincs
kizárva sőt lehetségesen van ilyen, persze csak molekuláris sejt szinten, de az
összevont szenvedés vagy öröm azért hasonló és valós. Csak azt kívánom amit a
keresztények milliók évszázadokig kívántak.
Ellenségem az apám
A történet bármennyire is hihetetlen, de igaz. Nyilván e történetet is, mint mindegyiket több nézőpontból lehet nézni. Ezek között vannak hamis nézőpontok és van egy igaz nézőpont, nos ez az igaz nézőpont. A bizonyítékot a hosszas alapos erkölcsi és igazságossági mérlegelés szolgáltatja.
Úgy három éves lehettem, a húgom pedig egy
éves, amikor apám, név szerint Kiss Kálmán Dániel az egyik nap váratlanul
összecsomagolt és lelépett, elment. Váratlanul - úgy értve, hogy voltak
feszültségek, de apám, a maga gerinctelen stílusához (most már tudom, hogy ez a
stílusa, persze kegyetlenséggel kiegészítve), híven, nem merte elmondani, hogy
komoly problémái vannak, és persze arról is hallgatott, hogy már egy éve csalja
az anyámat. Jól emlékszem a törésre, amit bennem, mint hároméves, de már
emlékező, gondolkodó kisemberben ez az eltűnés kialakított.
Hiányzott az apám, de az őszinte kis lelkem inkább megzavarodott, olyasmit
éreztem, mint amikor egy érthetetlen ködös hideg labirintusba botorkál az
ember. Pontosabban nem ember, csak egy gyermek.
Korábban apám mindig is velem, velünk élt,
normális családként éltünk, bár anyámmal jogilag élettársi kapcsolatban voltak,
viszont már kábé tíz éve együtt éltek. Apám akkor még elfogadott minket,
szeretett, legalábbis úgy tett, mintha szeretne. Én is szerettem őt, ő volt az
apa, a hős, a példakép. Egyértelműen az ő
gyerekei voltunk és akart is minket.
Persze én ezeket akkor, háromévesként nem
az eszemmel, inkább a lelkemmel fogtam fel: egy békés örömteli családi hangulat
tört össze reccsenve.
De ez a törés semmi nem volt, ahhoz
képest, amit később átéltem. Ugyanis vagy fél évig apám még heti egy-két
alkalommal kelletlenül ugyan, de amolyan vasárnapi szülőként tartotta a
kapcsolatot.
Azután viszont teljesen eltűnt az
életemből, életünkből, ez már nem reccsent, csak csendben fájt, de nagyon.
Eltűnt, bár továbbra is Budapesten élt, sőt tőlünk, tízpercnyire volt a
munkahelye. Műveletlennek sem mondanám, mert egy főiskolán volt rendszergazda
és tanár.
És valójában itt válik a történet
különlegessé, innen számíthatjuk apám teljes lealjasodását. Bár utána még erre
is rátett egy lapáttal, de most maradjunk ennél a fordulatnál. De miért
is különleges?
Olyan van, hogy elválnak a szülők és az
apa „vasárnapi szülőként” - mondjuk úgy, hogy csak részlegesen tartja a
kapcsolatot. Általában ekkor, a probléma inkább, az, hogy az apa
igyekszik nagyobb befolyást szerezni a gyermeke felett, mint amennyit az anya
jónak lát, vagy amire képes.
Olyan is van, hogy egy apa valóban nem
akarta a gyerekét, - a tudta és akarata nélkül született gyereket nem szívesen
vállalja.
Olyan is van, hogy apának el kell utaznia,
vagy elszegényedik, vagy teljesen beteg, netán elmebeteg lesz, vagy egyéb okból
képtelen a gyerekével tartani a kapcsolatot.
Olyan azonban nincs, hogy ezek egyike sem
áll fenn, mint a mi esetünkben, de az apa mégis teljesen eldobja a gyermekeit,
soha még egy karácsonyi üdvözletet sem ír.
Na jó elismerem, még ilyen eset is akad,
de olyan már tényleg nincs, hogy az apa ráadásul még ki is akarja fosztani a
gyerekeit. Mert, hogy az én apám ezt akarta.
Millió, milliárd válás van, ezek jó
részébe megromlik a korábbi társak (apa, anya) közötti kapcsolat. Olyan
is gyakran előfordul, hogy szinte ellenséggé válnak, az apa szinte gyűlöli a
volt társát.
De az apák, még a bűnözők is, vannak
annyira intelligensek, gerincesek, gyermek-szeretők, hogy ezt a gyűlöletet nem
terjesztik ki a gyerekeik gyűlöletére. Kivéve az én apámat.
Joggal gondolhattam: - talán én vagyok
annyira utálni való, hogy apám így viselkedik. Vagy talán sohasem szeretett?
Jó, de miért gyűlöl?
A következő fordulat, a további
lealjasodás a történetben az volt, hogy apám, a vagyonelosztás kapcsán
kapzsisággal sárgára leöntve elkezdett, pereskedni. Lényegében az volt a per
tárgya, hogy apám tőlünk, anyámtól, és gyerekeitől a lehetőség szerint,
maximálisain elvegyen minden anyagi tehetőséget, házat, pénzt, azért hogy
magának és új családjának megszerezze. Ráadásul anyám többször
felajánlott elfogadható kompromisszumot, de mindegyiket visszautasította. Nem
az anyám, de az ügyvédnő mesélte el később, hogy az egyik tárgyalás előtt, apám
flegmán odavágta: - én elpereskedek, amíg lehet, akár tíz évig is, amíg tönkre
nem teszlek.
Azt nem mondta ki: titeket, vagyis a
gyerekeit is, csak szükségszerűen gondolta.
Lényegében, minket, gyerekeit, gyűlölt
ellenségnek, legalábbis olyan idegeneknek tartott, akiket minél inkább le kell
fosztani.
Többek között kifizetette velünk a
lakbért, és a bútorok árát is.
És mindez a magyar igazságszolgáltatás
segítségével nagyjából sikerült is neki.
Az, hogy ez, egyébként hat éves pereskedés
után sikerült neki, hogy a bírók nem vették észre, saját gyerekei ellen
pereskedik, - mindent elmond a magyar törvényekről, az igazságszolgáltatásról,
a bírókról - a per részletei emellett lényegtelenné válnak.
Végül is a házból el kellett mennünk, el
kellett hagyni a barátaim, a régi szeretet iskolám. Anyám szegény beteggé
dolgozta magát, de még így is sokkal rosszabb anyagi helyzetbe kerültünk, mint
korábban. Márpedig ez joggal nevezhető: kifosztásnak.
Nemrégiben így összegeztem a történteket:
apámnak hosszas ténykedéssel sikerült elérnie, hogy nemcsak lelkileg a magától
való eltaszítás által, tette a gyerekeit tönkre, de anyagilag is kifosztotta
őket.
Jogos tehát a cím? - ellenségem az apám.
Vagy ez: a legborzalmasabb apa?
Nyilván apám eltorzult lelkével és
gondolataival másképp lát mindent, nyilván számtalan önigazolást talált már
magának.
Valójában viszont az itt leírt, az
igazság. Lehet, hogy ő, ezt csak a másvilágon érti meg.
Apám és nejének torz lelkében, a megnyilvánulásokból
tudható, mi zajlott. Ők új családot új gyerekeket vállaltak, amivel a kétszeres
terheket is vállalnia kellett volna. De ők ezt nem vállalták, hanem egyszerűen
ezt gondolták: - a régiektől elvesszük és odaadjuk a mieinknek. Ezek a
régiek, ezek a senkik pedig mit okvetetlenkednek, a régi életükhöz való
ragaszkodással is ártani merészelnek nekünk. - ők így gondolták.
De ne tegyünk egyenlőséget, egy idegen nő
gonoszsága és apám saját gyermekeit eldobó gonoszsága közé.
Azonban mások is gondolkodnak.
"Új" gyerekei, a "féltésvéreim" mit gondolnak majd, ha
szembesülnek az igazsággal?
Mit gondolnak a szülei, az új gyerekei
nagyszülei, akikkel azért szakította meg a kapcsolatot, mert normális nagyszülőként
látogatnak minket?
Szerettem volna az apámat, büszke, konok
embernek látni, de minél többet gondolkodtam, annál inkább az ellenkezője rajzolódik ki - inkább sunyító fé...
Ez tehát a tényállás, de a sztori inkább
arról szólna, hogy mindezt én, mint gyerek, hogy éltem át.
Lehet, hogy apám már sok önigazolást
talált magának, de azt neki is el kell ismerni, hogy én és a húgom, mint
gyerekek semmiről sem tehettünk, mégis miatta sérelem, megrázkódtatás ért
bennünket.
Úgy 6-7-8-9-10 évesen szóval fokozatosan,
ébredtem rá, hogy mi is történik velünk és velem.
Gyereklelkemben kavarogtak az érzések, de
leginkább az sejlett fel, s töltött el szégyennel: hogy nyilván bennem is hiba
van, ha így eldob magától. Annyi eszem és erkölcsi érzékem már akkor is
volt, hogy anyámat nem hibáztattam, inkább sajnáltam.
Ritkábban a gyűlölet lángolt fel bennem
is. Ő akart gyereket, ő lépett le, csak az történt amit ő akart. Honnan veszi a
bátorságot, hogy emberek életével játszadozik.
Máskor félelem szorította lelkem, mi lesz
velünk, hiszen nincs apánk, de van egy ellenségünk. Ez a teher, - nekem
ilyen apám van, pont az én apám, lehet, hogy miattam, lehet, hogy hasonlítok rá
– végigkísérte a gyerekkorom, visszahúzódó szorongó emberke lettem. Azután
szorongó, depressziós, máskor dühöngő, bizalmatlan ember lettem. Mert bár
a tényeket megértettem, de soha nem tudtam igazán megérteni, feldolgozni, miért
teszi, tette ezt apám, és mit kellene nekem tenni.
De hát van nekem egy testvérem is, a
húgomnak is át kellett ezt élni, talán ez fáj a legjobban.
Még annyit ide a végére és tessék
megkapaszkodni: Ez az aljadék, rohadék, hulladék lény aki egyetlen képeslapot
nem küldött egyetlen karácsonyra
gyerekeinek, pedig közel lakott és gazdag volt, - azon
indokból követelt a két gyermeket egyedül nevelő anyától, több millió
forintot, - hogy a közös házukban az
anya kvázi mint lakó lakott tehát fizessen bérleti díjat. És a baromira
igazságos bíróság ezt meg is ítélte. Sajnos megint hányingerem lett.