Betlehemi Királyok

Köpönyeg ideológiák.

Sokan megint baloldalra, jobboldalra, hasonlókra osztják fel a politikai szereplőket, a politikai irányokat.

Az egyik oldal, azt mondja a másikra, mi vagyunk a jók, ti a rosszak, de ez fordítva is igaz. De ez ostobaság.

Azt azért látni kell két alapvető történelmi irány van:

A demokrácia iránya (haladás), és a diktatúra iránya (hanyatlás), a köztes állapot pedig a stagnálás.

Az irányt úgy kell érteni, hogy az adott kezdő irányhoz, adott diktatúra-demokrácia szinthez, adott rendszerhez képest merre kanyarodik,

Illetve bizonyos elhajlási határon túl, már megállapítható az abszolút diktatúra-demokrácia irány is. A diktatúra-demokrácia szinteket illetve azok változásait objektív módon is lehet mérni, az más kérdés, hogy nem mérik.

A fidess egyértelműen a diktatúra irányába haladt, halad.

A jobboldal, baloldal, stb. meglehetősen ködös, alig mérhető  dolgok.

A két alapvető irány felosztható további al - áramlásokra, al - irányokra.

Akkor mit kezdjünk olyan ideológiákkal, eszmékkel és azok követőivel, mint: jobboldal, baloldal, konzervatív, liberális, szocialista, stb.?

Ezek általában kirakat-irányok, (köpönyeg irányok), jobb esetben a két fő irány, al – irányai.

A vezetők nagyobb része főleg az eddigi rendszerekben diktatúra párti, kisebb része demokrata párti, de közülük is többen, csak átsodródott demokraták. Viszont egy vezető nem mondhatja; én biza diktatúra párti vagyok. Ezért felvesz valamilyen álcázó köpönyeget: baloldali vagyok, vagy, jobboldali vagyok, stb.. Néha, ritkán alkalmazkodni is próbál, ezekhez az egyébként tisztázatlan eszmékhez, de csak néha, amikor nem sérti az érdekeit. A kevés demokrata vezető, viszont alapvetően demokrata, csak ezen túl jobboldali, vagy baloldali, - ekkor ezek az ideológiák, valóban,  al - irányok.

Az emberek egy része a vezetőkhöz hasonlóan vélekedik, más része csak, mint a birka besorolódik egy nyájba, a harmadik részének pedig halvány fogalma sincs minderről. A negyedik okos része pedig tudja, hogy a demokrácia irányt kell nézni és nem ezt a „jobboldal, baloldal” marhaságot.

Kiegészítés a közvetlen demokráciához.

A közvetlen demokrácia elleni érvek, cáfolata.

Általában én, nem közvetlen demokráciáról, hanem közvetlen demokráciára épülő rendszerről beszélek.

Ennek részletezése előtt azonban nézzünk meg néhány ellenérvet.

Azért, azért is, kell a közvetlen demokráciára épülő rendszer, mert a vezetés hajlamos az elsilányulásra hatalmi függőségre, és ilyenkor gyakran, nem éppen a népérdeknek megfelelően irányít, vezet.

Első ellenérv:

Igen ám csakhogy a közvetlen demokráciában is szükséges a döntéshozó nép tájékozódása. Az elsilányult, hatalomfüggő vezetés pedig képes a tájékoztatást, oktatást úgy eltorzítani, hogy végeredményben a nép önmaga ellen, tehát a vezetők érdeke mellett dönt. Tehát, hiába veszi át a nép az irányítást, ha a tájékoztatást továbbra is a vezetés uralja. Illetve a tájékoztató is egyfajta vezető, őt is elkaphatja a hatalmi függőség.

A másik ellenérv: 

Sajnos meg kell állapítani, hogy a nép, engem is beleértve, olyan, mint egy hatalmas, bamba, lassan reagáló óriás.

Pl. ezt mutatta, példázta, hogy milyen lassan jött rá a nép és milyen lassan reagált a Fidesz rezsim népellenes kormányzására.

Márpedig ez a lassú reagálás általában is rossz, de vannak helyzetek mikor kifejezetten, gyors kapcsolás, gyors intézkedés szükséges akár országos szinten is. 

     Ezért kell beszélni: közvetlen demokráciára épülő rendszerről. Mely rendszer sok elemből, részből (törvényből, intézményből) áll össze. A közvetlen demokrácia csak az egyik fontos, sőt vezérlő, de nem kizárólagos eleme.

Konkrétabban, például a tájékoztatásba, oktatásba is be lehet építeni olyan alkotmányos, törvényi, intézményes szabályozási elemeket melyek garantálják a nép részvételét, e területeken is, illetve lehetetlenné teszik az általános manipulációt, lehetetlenné teszik, hogy a tájékoztatás a vezetés kezébe kerüljön.

Másfelől a nép okosítását, reagálásnak felgyorsítását is megoldaná rendszerszinten, pl. alkotmányos, törvényi intézményes garanciákkal szabályozott demokratikus oktatás, és tájékoztatás.

Harmad felől, amikor országos szintű sürgősebb intézkedések szükségesek, amikor a szavazásnál sokkal gyorsabb közvetlen (emberi, számítógépi) irányításnak kell működésbe lépni, akkor is biztosítani lehet, kell, hogy ez ne forduljon a népérdek ellenében. Ezt ugyancsak a rendszerszintű alkotmányos törvényi intézményi elemek biztosíthatják.

(Mindehhez hozzá kell tenni, nem túlszabályozásról lenne szó, hanem arról, hogy a vezetési intézkedések, általában a történések, ne fordulhassanak a diktatúra irányába.)

Viszont mindehhez kell egy alap, amely kimondja: közvetlen demokrácia van, nem pedig képviseleti demokrácia.  A nép nem a választott képviselői által, hanem elsősorban közvetlenül gyakorolja a hatalmat. Ugyanis eddig azért voltak ezek a alkotmányos, törvényi, intézményi garanciák  (diktatúra gátló fékek, ellensúlyok) hiányosak, kijátszhatók, mert a képviseleti demokráciából ez következik. Mert ennek a lényege, hogy képviselők, mint vezetők, főleg ha kétharmaduk van, végső soron mindenben dönthetnek. Mondjuk úgy, ezek a fékek, ellensúlyok csak lassítják, a diktatúra felé menetelést nem pedig meggátolják. Ráadásul a játék része, hogy közben ezeket a fékeket, ellensúlyokat is fokozatosan lebontják. Ezt szintén, szépen mutatja a Fidesz rezsim menetelése.

Szóval azért is szükséges, a közvetlen demokráciára épülő rendszer, mert csak ezzel lehet felváltani, a szükségszerűen rossz képviseleti demokráciát.

Borzalmas apa

Borzalmas apa

Most már le lehet írni ennek a lénynek a nevét, mert az emberszót nem érdemli meg. Kiss Kálmán Dániel,  aki az ügyvédjei és a bíróság segítségével a saját gyerekeit anyagilag is tönkretette. Is, mert előtte, közben már lelkileg tönkretette őket. A tönkretevést úgy kell érteni, hogy egyértelműen kimutatható bizonyítható e szándéka. Részben sikerült is neki. Reméljük nemsokára az ilyen alakoknak nemhogy pénzt ítél meg a bíróság, de hatalmas büntetést vagy börtönt szab ki rájuk.

  Persze az ismeretlen olvasó, jogosan vonogatja a vállát, nem tudhatjuk, savanyú a szőlő, és így tovább. Igen savanyú a szőlő sőt szar ízű, de valóban az, nem én találtam ki. Nem tudom bebizonyítani, és nem is akarom. Ide leíróm a fájdalmam, vannak hulladék, aljadék, rohadék emberszerű lények, egyelőre ebben a világban megúszhatják, vidáman élhetnek. A jó emberek pedig szenvedhetnek. Már tízezer éve él ez az ősi faj, a homo sapiens, bár több trillió eset volt, van az igazságtalanságra, de alig javul valamit az összesített helyzet. A jogos gyalázkodás szerintem rendben van, ha egy aljas gyilkost valaki pokolra kíván, szemétládának nevez, az rendben van. És az is rendben van, hogy én ezt szeretném, ha valóban lenne másvilági igazságszolgáltatás és az ilyen aljadék, hulladék, rohadék lényekért eljönnének a kvázi ördögök, és levinnék a kvázi pokolba szenvedni. Nincs kizárva sőt lehetségesen van ilyen, persze csak molekuláris sejt szinten, de az összevont szenvedés vagy öröm azért hasonló és valós. Csak azt kívánom amit a keresztények milliók évszázadokig kívántak.

Ellenségem az apám 

  A történet bármennyire is hihetetlen, de igaz. Nyilván e történetet is, mint mindegyiket több nézőpontból lehet nézni. Ezek között vannak hamis nézőpontok és van egy igaz nézőpont, nos ez az igaz nézőpont. A bizonyítékot a hosszas alapos erkölcsi és igazságossági mérlegelés szolgáltatja. 

Úgy három éves lehettem, a húgom pedig egy éves, amikor apám, név szerint Kiss Kálmán Dániel az egyik nap váratlanul összecsomagolt és lelépett, elment. Váratlanul - úgy értve, hogy voltak feszültségek, de apám, a maga gerinctelen stílusához (most már tudom, hogy ez a stílusa, persze kegyetlenséggel kiegészítve), híven, nem merte elmondani, hogy komoly problémái vannak, és persze arról is hallgatott, hogy már egy éve csalja az anyámat. Jól emlékszem a törésre, amit bennem, mint hároméves, de már emlékező, gondolkodó kisemberben ez az eltűnés kialakított.   Hiányzott az apám, de az őszinte kis lelkem inkább megzavarodott, olyasmit éreztem, mint amikor egy érthetetlen ködös hideg labirintusba botorkál az ember. Pontosabban nem ember, csak egy gyermek.

  Korábban apám mindig is velem, velünk élt, normális családként éltünk, bár anyámmal jogilag élettársi kapcsolatban voltak, viszont már kábé tíz éve együtt éltek. Apám akkor még elfogadott minket, szeretett, legalábbis úgy tett, mintha szeretne. Én is szerettem őt, ő volt az apa, a hős, a példakép. Egyértelműen az ő gyerekei voltunk és akart is minket.

Persze én ezeket akkor, háromévesként nem az eszemmel, inkább a lelkemmel fogtam fel: egy békés örömteli családi hangulat tört össze reccsenve.

De ez a törés semmi nem volt, ahhoz képest, amit később átéltem. Ugyanis vagy fél évig apám még heti egy-két alkalommal kelletlenül ugyan, de amolyan vasárnapi szülőként tartotta a kapcsolatot.

Azután viszont teljesen eltűnt az életemből, életünkből, ez már nem reccsent, csak csendben fájt, de nagyon. Eltűnt, bár továbbra is Budapesten élt, sőt tőlünk, tízpercnyire volt a munkahelye. Műveletlennek sem mondanám, mert egy főiskolán volt rendszergazda és tanár.

És valójában itt válik a történet különlegessé, innen számíthatjuk apám teljes lealjasodását. Bár utána még erre is rátett egy lapáttal, de most maradjunk ennél a fordulatnál.  De miért is különleges?

  Olyan van, hogy elválnak a szülők és az apa „vasárnapi szülőként” - mondjuk úgy, hogy csak részlegesen tartja a kapcsolatot.  Általában ekkor, a probléma inkább, az, hogy az apa igyekszik nagyobb befolyást szerezni a gyermeke felett, mint amennyit az anya jónak lát, vagy amire képes.

Olyan is van, hogy egy apa valóban nem akarta a gyerekét, - a tudta és akarata nélkül született gyereket nem szívesen vállalja.

Olyan is van, hogy apának el kell utaznia, vagy elszegényedik, vagy teljesen beteg, netán elmebeteg lesz, vagy egyéb okból képtelen a gyerekével tartani a kapcsolatot.

Olyan azonban nincs, hogy ezek egyike sem áll fenn, mint a mi esetünkben, de az apa mégis teljesen eldobja a gyermekeit, soha még egy karácsonyi üdvözletet sem ír.

Na jó elismerem, még ilyen eset is akad, de olyan már tényleg nincs, hogy az apa ráadásul még ki is akarja fosztani a gyerekeit. Mert, hogy az én apám ezt akarta.

Millió, milliárd válás van, ezek jó részébe megromlik a korábbi társak (apa, anya) közötti kapcsolat.  Olyan is gyakran előfordul, hogy szinte ellenséggé válnak, az apa szinte gyűlöli a volt társát.

  De az apák, még a bűnözők is, vannak annyira intelligensek, gerincesek, gyermek-szeretők, hogy ezt a gyűlöletet nem terjesztik ki a gyerekeik gyűlöletére. Kivéve az én apámat.

Joggal gondolhattam: - talán én vagyok annyira utálni való, hogy apám így viselkedik. Vagy talán sohasem szeretett? Jó, de miért gyűlöl?

A következő fordulat, a további lealjasodás a történetben az volt, hogy apám, a vagyonelosztás kapcsán kapzsisággal sárgára leöntve elkezdett, pereskedni. Lényegében az volt a per tárgya, hogy apám tőlünk, anyámtól, és gyerekeitől a lehetőség szerint, maximálisain elvegyen minden anyagi tehetőséget, házat, pénzt, azért hogy magának és új családjának megszerezze.  Ráadásul anyám többször felajánlott elfogadható kompromisszumot, de mindegyiket visszautasította. Nem az anyám, de az ügyvédnő mesélte el később, hogy az egyik tárgyalás előtt, apám flegmán odavágta: - én elpereskedek, amíg lehet, akár tíz évig is, amíg tönkre nem teszlek.

Azt nem mondta ki: titeket, vagyis a gyerekeit is, csak szükségszerűen gondolta.

Lényegében, minket, gyerekeit, gyűlölt ellenségnek, legalábbis olyan idegeneknek tartott, akiket minél inkább le kell fosztani.

Többek között kifizetette velünk a lakbért, és a bútorok árát is.

És mindez a magyar igazságszolgáltatás segítségével nagyjából sikerült is neki. 

Az, hogy ez, egyébként hat éves pereskedés után sikerült neki, hogy a bírók nem vették észre, saját gyerekei ellen pereskedik, - mindent elmond a magyar törvényekről, az igazságszolgáltatásról, a bírókról - a per részletei emellett lényegtelenné válnak.

Végül is a házból el kellett mennünk, el kellett hagyni a barátaim, a régi szeretet iskolám. Anyám szegény beteggé dolgozta magát, de még így is sokkal rosszabb anyagi helyzetbe kerültünk, mint korábban. Márpedig ez joggal nevezhető: kifosztásnak.

Nemrégiben így összegeztem a történteket: apámnak hosszas ténykedéssel sikerült elérnie, hogy nemcsak lelkileg a magától való eltaszítás által, tette a gyerekeit tönkre, de anyagilag is kifosztotta őket. 

Jogos tehát a cím? - ellenségem az apám. Vagy ez: a legborzalmasabb apa?

Nyilván apám eltorzult lelkével és gondolataival másképp lát mindent, nyilván számtalan önigazolást talált már magának.

Valójában viszont az itt leírt, az igazság.  Lehet, hogy ő, ezt csak a másvilágon érti meg.

Apám és nejének torz lelkében, a megnyilvánulásokból tudható, mi zajlott. Ők új családot új gyerekeket vállaltak, amivel a kétszeres terheket is vállalnia kellett volna. De ők ezt nem vállalták, hanem egyszerűen ezt gondolták: - a régiektől elvesszük és odaadjuk a mieinknek. Ezek a régiek, ezek a senkik pedig mit okvetetlenkednek, a régi életükhöz való ragaszkodással is ártani merészelnek nekünk. - ők így gondolták.

De ne tegyünk egyenlőséget, egy idegen nő gonoszsága és apám saját gyermekeit eldobó gonoszsága közé.

  Azonban mások is gondolkodnak. "Új" gyerekei, a "féltésvéreim" mit gondolnak majd, ha szembesülnek az igazsággal?

Mit gondolnak a szülei, az új gyerekei nagyszülei, akikkel azért szakította meg a kapcsolatot, mert normális nagyszülőként látogatnak minket? 

Szerettem volna az apámat, büszke, konok embernek látni, de minél többet gondolkodtam, annál inkább az ellenkezője rajzolódik ki - inkább sunyító fé...

Ez tehát a tényállás, de a sztori inkább arról szólna, hogy mindezt én, mint gyerek, hogy éltem át.

Lehet, hogy apám már sok önigazolást talált magának, de azt neki is el kell ismerni, hogy én és a húgom, mint gyerekek semmiről sem tehettünk, mégis miatta sérelem, megrázkódtatás ért bennünket.

Úgy 6-7-8-9-10 évesen szóval fokozatosan, ébredtem rá, hogy mi is történik velünk és velem.

Gyereklelkemben kavarogtak az érzések, de leginkább az sejlett fel, s töltött el szégyennel: hogy nyilván bennem is hiba van, ha így eldob magától.  Annyi eszem és erkölcsi érzékem már akkor is volt, hogy anyámat nem hibáztattam, inkább sajnáltam.

Ritkábban a gyűlölet lángolt fel bennem is. Ő akart gyereket, ő lépett le, csak az történt amit ő akart. Honnan veszi a bátorságot, hogy emberek életével játszadozik.  

Máskor félelem szorította lelkem, mi lesz velünk, hiszen nincs apánk, de van egy ellenségünk.  Ez a teher, - nekem ilyen apám van, pont az én apám, lehet, hogy miattam, lehet, hogy hasonlítok rá – végigkísérte a gyerekkorom, visszahúzódó szorongó emberke lettem. Azután szorongó, depressziós, máskor dühöngő, bizalmatlan ember lettem.  Mert bár a tényeket megértettem, de soha nem tudtam igazán megérteni, feldolgozni, miért teszi, tette ezt apám, és mit kellene nekem tenni.

De hát van nekem egy testvérem is, a húgomnak is át kellett ezt élni, talán ez fáj a legjobban.

   Még annyit ide a végére és tessék megkapaszkodni: Ez az aljadék, rohadék, hulladék lény aki egyetlen képeslapot nem küldött egyetlen karácsonyra  gyerekeinek, pedig közel lakott és gazdag volt,  - azon  indokból követelt a két gyermeket egyedül nevelő anyától, több millió forintot, -  hogy a közös házukban az anya kvázi mint lakó lakott tehát fizessen bérleti díjat. És a baromira igazságos bíróság ezt meg is ítélte. Sajnos megint hányingerem lett.

Az orbáni autokrácia margójára

Nagypapa miért vagy te fideszes?

- Nagypapa a te pártod a Fidesz sok évig uralkodott Magyarországon, de mit adtatok nekünk, fiataloknak?

- Elhatároztuk, hogy élet-színvonalban utolérjük Ausztriát

- Sikerült?

- Sajnos nem, az unióban mi lettünk az utolsók. Viszont elhatároztuk, hogy futball nagyhatalom leszünk, sokat költöttünk focira.

- Sikerült?

- Sajnos nem, ötvenegyedikek lettünk. Viszont elhatároztuk, hogy nem leszünk bevándorló ország.

 - Sikerült?

- Sajnos nem, arabok ugyan csak kevesen, de annál több kínai, ukrán, mindenféle népség jött, de hívtuk is, mert nem volt elég munkaerő. Viszont elhatároztuk, hogy keresztény ország leszünk.

- Sikerült?

- Sajnos nem, mert, olyan erős lett a gyűlölködés, hogy az már nem volt keresztényinek nevezhető. Viszont elhatároztuk, hogy a népesség nem csökkenni, de növekedni fog.

- És sikerült?

- Sajnos nem, egyrészt ebbe a rossz életszínvonalú, gyűlölködő országba csak kevesen vállaltak gyereket. Az életkor se nagyon növekedett a rossz egészségügy miatt. Na meg sokan külföldre mentek. Viszont elhatároztuk, hogy a szemét ellenzéket akárhogy is, de minden választáson elpáholjuk.

- És ez sikerült?

- Ez végre sikerült, de nagyon.

- Jó, de ezzel mi fiatalok sz@rt se érünk, kitörölhetjük vele fenekünk, úgyhogy kend a hajadra.

- Jó, akkor én kérdezek unokám. Mit gondolsz miért taníttattunk két tannyelvű elit iskolába?

- Miért?

- Azért hogy el tudj húzni ebből a szerencsétlen országból. – És mit gondolsz honnan vettük erre a pénzt?

- Honnan?

- Onnan, hogy én hű Fideszes voltam, tudod, hogy értem.

- Akkor végül is mindenki jól, járt, igaz nagypapa.

- Igaz, kivéve azt a pármillió balekot, akinek az a mániája, hogy ebbe az országba akar becsületesen boldogulni.

Beragadtunk az egyelőre félkemény diktatúrába.

Magyarország az EU-n belül egyedül példátlanul beragadt egy diktatúrába. Nem véletlenül, a magyar társadalom minden rétegének egy fokkal kellene ahhoz előrébb lépni, jobbnak lenni, hogy kiszabaduljunk. Csak egy fokkal, de az hiányzik.

Nézzük sorba. A Fidesz uralkodó osztály, a vártnál keményebben valamint, pofátlanul, becstelenségben összetartva, minden bunkó ralinációt, trükköt kihasználva uralkodik. Ráadásul elég széles ez az uralkodó osztály, sok a csatlós, a zsoldos.

A Fidesz egyik nagy szavazó rétege, a szegények, az iskolázatlanok.  Ők túlságosan tudatlanok, zsarolhatók, (pl. közmunkával), ahhoz hogy elforduljanak a Fidesztől.

A Fidesz másik nagy szavazó rétege, középosztálybeli.

Bár ők látszólag iskolázottak, de mégsem eléggé tájékozottak, mert túlságosan naivak, csőlátók, pofára menők, stréber lelkűek, ostobán nacionalisták (soviniszták). A világot frázisok, és nem konkrét érvek, tények alapján nézők. Az életszínvonaluk nekik is, bár nem annyira, de csökken, de a fordított távcső miatt ezt is fordítva látják.  Javíthatatlan réteg.

Az ellenzéki pártok, politikai erők, még mindig nem eléggé elszántak, vagányak, nincs új, felrázó vezéregyéniségük. Még mindig nem eléggé ötletesek, beleállósak, és főleg nem eléggé következetesek. Öt pont, aztán tíz, de amellett se tartottak ki, ilyen akció, de aztán olyan. Nem következetesek, az együttműködésük is széllelbélelt,  - mintha, de aztán mégsem.

Még mindig nem elég erős, jó az ellenzék. Azért mondom, hogy „még mindig”, mert van némi fejlődés, de ez kevés. Ja és a sunyi, megjátszós árulók is sokan vannak.

Az ellenzéki szavazók, szimpatizánsok nem eléggé aktvak, túlságosan fotelellenállók. Például az ismerősöm: - így, meg úgy – szidta a Fideszt.  – És elmész szavazni – kérdeztem?

– Hát akkor éppen, ez, meg az lesz, nem érek rá.

Na erről ennyit, milyen ellenzéki az, aki annyi fáradtságot sem vesz (vagy gyáva) hogy elmenjen szavazni. És, nem egy ilyent ismerek. A másik, a Fidesz szavazó oldal, viszont aktív, lehet, hogy kevesebben vannak, de aktívabbak. Úgy látszik ez a fidess szellemiség felettébb motivál bizonyos ….. lényeket.

A közömbösök pedig hasonló okokból, túlzottan közömbösök. Nem, és akkor sem politizálok, ha elveszik a házam a nyugdíjam, mindenem.

Szóval minden réteg egy fokkal „rosszabb” a kelleténél, de ez elég ahhoz, hogy beragadjunk a diktatúrába.

A többi pedig máshol.

Összesítve, átlagosan pedig mi magyarok nem vagyunk eléggé közösségi emberek, nem vagyunk eléggé demokratikusak, vagyis egy fokkal önzőbbek vagyunk, a kelleténél.

Kérdés még, ha mindenki „rossz”, akkor kit szidjunk, és kit ösztökéljünk?

Én a magam részéről a mocskos Fideszt, meg a támogatóit mindenképpen szidom, mert különben gyomorbajt kapnék. A többieket is, csak kevésbé. Valójában az otthon morgó, de kényelemből félelemből otthon maradó, gyakorlatilag fidesznyik, tehát őt is utálnom kéne, -  de nem lehet mindenkit utálni,  úgyhogy én is belépek a gyengék társadalmába.

Én egyébként nem is bánom, hogy a magyar társadalom nem reagál a kisebb pofonok ezreire. Most már azt gondolom, hogy csak egy qrva nagy pofon ébresztheti fel ezt a népet. Vagy szokás szerint, sokáig vihogva szenvedünk, aztán elmaszatolva valahogy mégis változunk.

Újra reménytelenül

A diktátor és a hajléktalan - egy napja.

Reggel, délelőtt

Aznap reggel a diktátor rendben, szokás szerint fél hétkor felébredt. Kicsit nehezen ült fel, mostanában pocakot eresztett, a lába, az ízületei, a porcai is rosszalkodtak mostanában.

- Nem baj, munkára fel – gondolta elégedetten.

- Rengeteg dolgom van ma is. Ma hozzuk meg a hajléktalanságot felszámoló törvényeket – gondolta, majd egyel alacsonyabb tudatszinten végigfutott benne - Szerencsétlen élhetetlen emberek. Sajnálom őket, de ez én általam épített országba nem férnek bele. Mi magyarok nem kívánjuk őket.

 - „Fontos ember vagyok” „Okos, erős vagyok” „Népmentő vagyok” – ezek a gondolatok nem csak egy-egy alkalommal jöttek elő a felszíni, napi gondolkodás szintjén, hanem mélyebben, mondjuk a negyedik szinten, állandóan ott voltak a tudatában.

Ezekből a személyes alaptörvényekből (tudat-elvekből) eredt minden felszíni tevékenység. Például az, hogy lényegében mindenben igaza van, a kritikák többsége, eltekintve néhánytól megalapozatlanok.

De volt egy harmadik és egy ötödik szint is. Mint minden embernél.

Igaz az ötödik szint, olyan mélyen volt, hogy szinte soha nem jött a felszínre, legfeljebb ritkán egy-egy pillanatra. Valahogy mégis kialakult. Ezen a szinten ült az igazmondó, a legfőbb erkölcsi bíró, atya és ítélkezett: - Fiam, sokat vétkeztél, hiú, nagyravágyó alak vagy, ártasz a népednek, sokszor, te is tudod, egyszer ezért bűnhődnöd kell.

De a diktátornál ez a szint már évek óta nem jelent meg hosszabban a felszínen.

És mi volt a harmadik szinten, félig, sőt háromnegyed részben eltemetve?

Például a legutóbbi parlamenti vitából egy ellenzéki politikus érvelése:

- Ha természetvédelmi szempontból nézzük, akkor a hajléktalan ökológiai lábnyoma sokkal kisebb, mint a gazdag emberé. A hajléktalan inkább hasznosítja a szemetet és nem termeli azt. Nem termeli, legfeljebb szétszórja, de ez is a rossz szabályozás eredménye.  Tehát ne állítsuk róla, hogy környezeti szempontból ártalmas. Az igaz, hogy árt magának, és kilóg a normál képből, zavarhatja a látványt – valamit tenni kell.  De az eltüntetés, a szőnyeg alá seprés, biztosan rossz megoldás. Megint kimondhatjuk, e problémakörben is a megelőzés, a prevenció a legfontosabb megoldás.

    Szóval ez a beszéd valahogy nagyobb részt eltemetve azért beragadt a diktátor harmadik, vagy negyedik tudat-szintjére, de a felszínen nem jelent meg olyan erővel hogy hasson.

A „fontos ember vagyok” érzés tudat viszont új erőt adott, hozzákezdett a szokásos reggeli rituáléhoz.

   Közben a hajléktalan is felébredt, hidegben, szürke betonsarokban, fázva, esővíz ízzel a torkában.  – Nem, nem, nem akarok -  gondolta, de muszáj volt, a szüksége, „minyjá behugyozok”, kilökdöste esőbe. Éhes is volt, de a fejzúgása, fájdalmai, a világtól való undora, a kábulat vágyát, vagyis az alkohol vágyat keltette fel benne, de nagyon hevesen. Nem tudott pihenni, menni kellett, gyűjteni, koldulni. Hamar elfáradt, csak arra volt ereje, hogy közeli szokott helyére kiüljön koldulni vagy olyasmi, szervezete már többszörösen kimerült. Nála a negyedik szinten, nem a „fontos, erős, okos, népmentő ember vagyok” gondolat volt, hanem annak, ellenkezője. És az ötödik szinten sem volt sokkal kegyesebb, az erkölcsi felettes én; igen, jól látod szar alak vagy, de talán a szenvedéseddel levezekled a bűnöd. Minden nap vezekelned kell. – ilyesmi hang, szöveg sejlett fel a lelke mélyéről. De ő ezt nem temette el, szembe nézett vele, nem úgy, mint a diktátor. A hajléktalan harmadik tudat-szintjén, nem volt más, mint a merengő, kába emlékezés. És mi volt a felső szinten, az operatív tervezés és cselekvés szintjén? Semmi, csak néhány szükséglökdösés.

Délután, este.

Délután a diktátor, szájában a Gundel-vadas kellemes izével, természetesen megszavazta a szigorító törvényt, hiszen ő maga volt a kitalálója.

Bezsebelte alvezérei alázatos meghunyászkodó, mégis csodáló pillantásait, ezek éltették, ezek töltötték fel. Ezek a nézések, kézszorítások számukra többet jelentettek, mint az állítólagos távoli szenvedések, utálatok, miket állítólag több millióan éreztek.

- Ugyan-ugyan, mese habbal, és ha mégis van benne valami, az sem úgy, egyébként is csőcselék – szóval volt, van önfelmentő érv, dögivel. Azonban a hátrányok, bajok, kritikák tudat mélyére temetése a leghatásosabb módszer.

Ez a diktátor nem azokhoz a régi fajta diktátorokhoz tartozott, akiket még valamiféle magasztos eszmény hajtott. Pl. egy nép naggyá tétele, vagy a kommunista eszmény, vagy a világ megváltoztatása. Nem ő egyszerű, magyarázatokat, ürügyeket (pl. migráció, stb.) talált, de ezek sem voltak igazán fontosak.

Ő egyszerűen imádta a hatalmat, a vagyont, a képzelt nagyságot.

Mondhatjuk ő a mostani, a legújabb diktátor-generáció díszpéldánya. Ezeknek már nemcsak eszményeik, de erkölcsi skrupulusaik sincsenek, a pofátlanság felső határáig is elmennek, ha tudnak. Az eszmény-hiányból eredően ezek már rugalmasak, ha kell pávatáncot járnak, szóval jóval veszélyesebbek mint a régi „nagy” diktátorok. Viszont ez a diktátor-generáció még jobban ismeri a manipuláció fortélyait.

Persze, mint említettem, mindez szépen el van bújtatva, fedve, vagy meg van magyarázva a tudat különböző szintjein.

Este is sokat dolgozott, félt szembenézni magával. Félt csendesen mélyen hosszan magába nézni.

Éjjel fáradtan hasalt az ágyba. Elalvás előtt egy pillanatra egy percre végigrobogtak benne a gondolatok, mintha egy csattogó, kattogó, sivító vonat ablakaiból intettek volna ki, és mintha ezt sikította volna valaki:

 -  Nagyon rossz úton járok. Sokat hazudok, sokat vétkezem. Az utókor is meg fog vetni. Sokan gyűlölnek és ez még akkor is borzalom, ha sokan tisztelnek. De azok se mind tisztelnek mind, képmutatók, csak a vesztemet akarják. Be kéne fejeznem ezt az egészet, amíg nem késő.

De aztán elrobogott a vonat, a sikító hang a lélek sajgása elhalkul és minden megy tovább.

   Közben a hajléktalan is tengődött, alig tudta, nem is érdekelte, hogy milyen napszak van.
A hajléktalan nem hozott törvényeket a diktátorról, de még saját magáról sem, sőt bele sem szólhatott e törvényekbe. Sőt még azok sem szólhattak bele, akiknek látszólag volt szavuk, de nem értettek egyet a diktátorral. Hiszen diktatúra volt. A hajléktalant már nem érdekelte a politika, úgysem, mint a köz állapota, mert ezt nevelték bele. Nem konkrétan, csak áttételesen. Soha nem figyeltek rá, vagy ha igen, abban sem volt köszönet. Valahogy minden, a hivatal, rendőr, még a politikai plakátok is, minden azt susogta; maradj már nyugiba, ne pofázz, semmi értelme ugrálni. Talán egy másik rendszerben másképp alakult volna minden.

Mint mondtam, nála a harmadik tudatszint nem állt másból, mint merengő kába emlékezésből. Kába emlékezés mégis ez töltötte ki létezésnek, „gondolkodásának” nagy részét. Persze muszáj valóságosan is élni, enni, üríteni, főleg inni, úgyhogy csoszogva körbe járta a szokott helyeket, - itt üvegek, ott az üzletbe az az asszony, aki mindig ad egy százast, - oda pedig leülök egy-két órára koldulni, az jó hely, - amott melegedni lehet, - szóval azért volt egy munkarend.

De közben állandóan és védekezőn folyt, kavargott benne a kába emlékezés. Akkor is, amikor lefeküdt az aluljáróba a helyére, már egy hete ez a helye.  - Na, akkor igyuk meg a maradékot – vette elő a nehezen beszerzett nova murci féleséget.

A merengő kába emlékezés, mindig a boldog időkkel kezdődött.

- Voltam én tanár is magyar-történelem, nem is rossz. Nem voltam én rossz ember, úgy értve, hogy nem sokaknak ártottam, - én mindig jó akartam lenni. Érdekes ilyenkor mindig Móricz, meg Móra alakok jelennek meg. Meg a többieké, Molnár, Kosztolányi, Karinthy alakok, Istenem, milyen nagy írók voltak. Régen is voltak szegények, de mégsem voltak hajléktalanok, legalábbis ilyenek, mint én, nem voltak. A „hét krajcár” szegénysége borzalmas, de legalább emberi, ez viszont – nagyot köpött a földre - nem emberséges szegénység. Na és a tanárokat mennyire tisztelték? A szigorú, de igazságos tanárokat. Még Nyilas Misi is, pedig őt nagyon-nagyon. Manapság pedig?

Ekkor már szürke ólmos súly, lelki teher nyomta a vállát, mellkasát, meggörbült, de hiába. Gyomrát pedig az éhség, az ilyen-olyan bajok okán nyomták a szürke ólmos súlyok. Hideg  huzat csapott át az aluljárón, a pocsolyák is belereszkettek, a színek elfakultak.

 - Miért és hol kezdődött? – először elhagyott a Teri, a teri-tari. Vitte a gyerkőcöt is, az én igazi barátomat, az egyetlent. Nem, először kirúgtak az állásomból, nem a tanáriból, hanem az utolsóból is. Vagy fordítva volt,… melyik volt előbb, már nem emlékszem, azután kezdtem el inni,….. vagy Teri után? Az biztos, hogy lakásom elvesztése,…. inkább elvétele, a rohadtak,…. volt az utolsó.

Lassan, fokozatosan, mégis gyorsan csúsztam le, ide le, az iszapos büdös mocsárba. Miért, - kinek ártok én Istenem?

A hajléktalan szeme, ott az aluljáróban, lassan becsukódott, lelke csillapult. A legalsó tudat szintje, „ma már megbűnhődtél” állapotban nem kattogó vonatot, hanem napfénybe ringatódzó hajót vetített elé, ha nem is boldogan, de békésen elaludt.