A régi és a mai diktátorok.

A régi és a mai diktátorok.

Bár a diktatúra lényege már évszázadok, sőt évezredek óta azonos, az alapvető módszerek is, de azért vannak másodlagos, de mégis érdekes különbségek. A régi diktátorok, pl. Hitler, Sztálin, stb. (és alvezéreik is nagyjából) azért szenvedtek, megtapasztalták mi nyomor, mi az éhezés, mi a háború, mi az igazi harc, sőt még néha dolgoztak is. A régieknek voltak elveik, hitből voltak aljasok.

A mai diktátorok O, P, E, stb. (és alvezéreik is nagyjából) ezzel szemben a sors által, és szüleik által elkényeztetett mondhatjuk szerencsés alakok, akik nem tudják mi az igazi szenvedés, mi az igazi háború, mi az igazi harc (szerintem ezek még csak nem is verekedtek), legfeljebb a szüleik verték meg néha őket. Nem ismerik a komoly betegséget, sem a komoly igazságtalanságot. És az igazi fárasztó munkát sem ismerik. Sőt még igazán kreatív, összetett szellemi munkát sem végeztek.

A régi diktátoroknak az eszme az ideológia olyan volt, mint egy állandó támaszték, mint egy bevált mankó, nem cserélgették, hittek benne. Egy irányba hazudtak. Az újaknak az eszme, ideológia, csak cserélgethető dísz.  Ezeknek az újaknak már nincsenek elveik, nincs igazi ideológiájuk, ha csak a puszta, az önmagáért való harácsolást, hatalmi győzelmet, a pozíció-szerzést nem tekintjük elvnek. Úgy váltogatják az elveiket, mint az alsógatyáikat, ahogy éppen az érdekük diktálja. Hazugságaik iránya is váltakozik, ügyesebben hazudnak. Úgy működnek, mint a maffia-keresztapák.

Itt azért meg kell jegyezni, van egy másik összetevő is, a jellem, a gerinc, az önzetlenség, vagy, ahogy divatos mondani: az érzelmi intelligencia és a társadalmi intelligencia. Na de, aki jellemtelen, törtető (talppal és talpnyalással), ráadásul szerencsésen előrejut, az kegyetlenebb lesz, mint egy régi diktátor. Hiszen, hogy is érezhetnének szánalmat, szolidaritást azon átlagemberek iránt, akik azért gyakran szenvednek, betegek lesznek, gyakran igazságtalanság éri őket, de minimum állandóan fáradoznak, dolgoznak. Ezek az uraskodó alakok mindezt nem élték nem érezték át, empátia szintjük szinte zéró, ezért nem tudnak szolidárisak, demokratikusak, lenni.  Legfeljebb megjátsszák magukat. Egyébként magukban inkább lenézik ezeket a gyenge embereket.

A siker, melynek egy része mindig szerencse, jó esetben alázatra tanít. Máskor „akkor én egy különleges kiváló ember vagyok” gondolattal a kevélység tévútjára visz. Ebből ered a hatalmi függőség, a diktatórikus elhajlás betegsége. Mely betegségnek nagyon sok bűnös, káros következménye van.  

Itt van például ez az O nevű, most már láthatóan a vágyain uralkodni képtelen alak, aki gyakran dicsekszik, hogy milyen kemény, nehéz gyerekkora volt. De végignézve az életén nem nagyon látunk ilyent, inkább azt, hogy a szocialista rendszer, a számára jókor jövő rendszerváltás, Soros úr, és saját hatalmi trükközései segítségével szerencsésen lépdelt előre. Különösebb megpróbáltatás nélkül, már fiatalon komoly pozícióba került.

Ő már egy tipikusan mai diktátor, aki bizonyos szempontból szelídebb, hajlékonyabb, de más szempontból kegyetlenebb rafináltabb, mint a régi diktátorok.  És ezek szívósak is, mert ezek kvázi egyfajta sporttevékenységnek nézik a vagyon és a hatalom harácsolását, a választási győzelmeket. Ezeket nem akadályozza sem érzelmi vívódás, sem erkölcsi megfontolás.  - Ha nem jön be, akkor legfeljebb felelősségre vonás nélkül visszavonulok a birtokomra - gondolják, nem alaptalanul. Mi is tartaná vissza a szemétkedéstől? Igaz, még az ilyen alakok is hazudnak maguknak: a népért teszem, stb.. De még ezek az önhazugságok is komolytalanok, még magukat is kétszínűen vágják át. Persze mindez nemcsak O-ra, de a társaira is érvényes, tudjuk, kikről van szó.