Új magyar népmese

 

ÚJ magyar népmese

Volt egyszer egy szegény ország, abban élt egy szegény kondáslegény. A szegény kondáslegény addig ügyeskedett, míg belőle lett a potrohos király.

Ennek a potrohos királynak volt egy olyan természete és egy olyan tehetsége, h.  egyszerre volt szimpatikus a félig birkáknak, a félig poloskáknak, a félig sakáloknak.  Mert azt még nem mondtam, h. ebben a mesebeli országban nemcsak emberek és állatok éltek, hanem félig birkák, félig poloskák, félig sakálok is. Ezt úgy kell elképzelni, hogyha jó király uralkodott, akkor ezekkel a fura lényekkel nem volt sok baj, emberien viselkedtek, és úgy elvoltak,- nem lapítottak, csak csendben voltak, szóval nem villogtak. Viszont amikor rossz király került hatalomra akkor biza felélénkültek, képletesen, „kibotorkáltak az akolból, előmásztak a kövek alól,  kijöttek a barlangból és bégettek, zizegtek, ordítottak”. Mert, ahogy előjöttek, az állati énjük is előjött. Átvedlettek birkává, poloskává, sakállá, legalábbis lelkileg, de azért álcázták magukat, még maguk előtt is. Átalakultak, érezték h. a királyuknak mindez tetszik,  ezért annak ellenére, h mindenkit utáltak, a királyukat imádták.

Sok ember ebben az országban azt gondolta, mondta: ezek nem birkák, poloskák, sakálok, csak megtévesztett, tájékozatlan emberek. De akkor egy bölcs öreg ezt mondta:  Nincs sokmillió gyengeelméjű, ebben a kis országban. Aki tíz év alatt több ezer gazemberséget nem vesz észre, vagy elfordul, mentséget keres, az nem akarja észrevenni. És azért nem akarja, mert végső soron az elkövetőt, és a gazemberségét is szimpatikusnak tartja. Ezért ők, biza a lelkük mélyén birkák, poloskák, sakálok, hiába álcázzák magukat, akár saját maguk előtt is. 

Ráadásul ennek a potrohos királynak, volt egy olyan tehetsége, úgy is viselkedett (igaz a birka, poloska, sakál machinátorok is segítették),  hogy mind a három fajtának szimpatikus volt. Mert eddig általában a rossz királyok vagy csak a birkáknak, vagy csak a poloskáknak, vagy csak a sakáloknak voltak szimpatikusak, így ezek a fajták előbb-utóbb összevesztek, és a hatalom is megbukott.

De a potrohos királyt, ahogy mondtam, mindhárom fajta, a királyának tartotta, oly annyira, h. az  eredendő, egymás iránti utálatuk ellenére is szövetkeztek. De mivel valakit bántaniuk kellett, hát az emberek itták meg ennek a szövetségnek a keserű fekete levét. A potrohos király pedig természetesen továbbra is dölyfösen ült a trónján, és élvezte, hogy a birkák, a poloskák és a sakálok hunyászkodva sündörögnek a palotájában, és hízelegnek neki.

Itt a vége fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána.